Már nem félek. Legalábbis sokkal kevesebb dologtól félek, mint régen. Bátrabban megyek bele feladatokba, ismeretlen helyzetekbe. Volt ami rosszul sült el? Igen. De egyik sem volt végzetes. Talán ez a sok tapasztalat oldotta fel bennem a félelem érzését. Izgulni, aggódni azt szoktam. De az teljesen más mint a félelem. A félelem bénít, nem enged cselekedni, félelemben nem lehet fejlődni és új dolgokat megismerni.

Mindig itt cseng édesapám mondata a fejemben. Már vállalkozó voltam, amikor azt mondta:”lányom, mindent el el kell vállalni amit hoz az élet, majd azután gondolkodsz rajta, hogyan kell megoldani.” Sosem felejtettem el ezt a tanítást és sokszor e szerint cselekedtem. És minden új vállalás, minden egyes ismeretlen feladat fejlődést hozott az életembe. Sosem tartottam magam bátor embernek, mégis így visszagondolva az elmúlt éveimre, megveregetem a vállam. Helytálltam, s ha nem is mindig bátran, de léptem egyet egészséges félelemmel a lelkemben. Csak egy lépést előre, azután a következőt, majd még egyet, míg kirajzolódott előttem az út.